Mit tehetne az ellenzék, ha számolna a realitásokkal?

  • Madlovics Bálint
  • 2017. november 14.

Liberális szemmel – Republikon

Építhetne identitást! Meg bázist is!

A jövő évi választásra készülve az ellenzéki stratégiaalkotás egyik alapvető eleme a győzelmi esélyek számbavétele. Van rá reális esély, hogy meg tudják dönteni az Orbán-rezsimet, vagy nincs? Ennek eldöntése nem mást jelent, mint a realitások fölmérését, melyből aztán – az igenlő vagy nemleges válasznak megfelelően – különböző stratégiák, különböző utak következnek. Ha van reális esély, akkor érdemes lehet többet kockáztatni: a kampányban magasra tenni a választás tétjét, belemenni az ekkor szokásos ígéretlicitbe, vagy akár kompromisszumokat is érdemes lehet kötni alapvetően nem annyira szimpatikus pártokkal, már amennyiben ez vezet el a győzelemhez.

Más a helyzet viszont, ha nincs reális esély, és ez már komoly fejtörést okoz, nemcsak a politikusnak, hanem az elemzőnek is: ha esélytelenségről kezd el beszélni, túl könnyen rásüthetik az önbeteljesítő jóslat bélyegét, mondván „ha ebből indulunk ki, akkor biztos veszítünk”. De ha tényleg nincs esély, akkor mindenképp veszítünk – csak ha a realitásokkal szemben győzelemre készülünk, akkor még pazaroljuk is az erőforrásainkat. Ha az ellenzék a helyzetből a legtöbbet akarja kihozni, számolnia kell a realitásokkal. A realitás pedig véleményem szerint ma az, hogy az ellenzéknek nincs tényleges esélye az Orbán-rezsim megdöntésére a 2018-as választásokon.

Lándzsát törtek

A legtöbb elemző vitába szállna ezzel az állítással. Mióta az év elején többen is levezették, hogy elvileg hogyan is tudná a baloldali-liberális ellenzék az egyéni körzetekben megakadályozni – akár a Jobbik nélkül is – a Fidesz abszolút többségét 2018-ban, sok elemző tört lándzsát a koordinált indulás vagy „jelöltritkítás” taktikája mellett. Mások szerint viszont még erre sincs szükség: ha nem is koordinálnak a pártok, a szavazók akkor is fogják látni, hogy melyik jelöltnek van esélye, és ez alapján lesznek majd annyira bölcsek, hogy őrá szavaznak majd, érvényesítve a magyar társadalomban relatív többségben lévő kormányváltó akaratot.

false

Miközben azonban a matematikai esély és a logikai lehetőség kétségkívül megvan, a reális esély és lehetőség nem. Hogy ezt belássuk, vessük össze a közvélemény-kutatások mostani számait a 2013-as év azonos időszakának számaival; azokkal a számokkal, amik ugyancsak fél évvel előzték meg a választásokat, illetve a 2014-es vereséget. Ha a Medián számait nézzük, mely mindkét időszakban végzett fölméréseket, ez év októberében a Fidesz 40, az MSZP 7, a Jobbik 11, az LMP 5, a DK 5 és az Együtt-Párbeszéd 1 százalékon állnak a teljes népességben. Ugyanezek a számok 2013 októberében: Fidesz 36 százalék, MSZP 14, Jobbik 9, LMP 2, DK 3, Együtt-PM 5. A Fidesz rosszabbul állt 2013-ban, mint most; az MSZP támogatottsága a mostani duplája volt, az Együtt-PM-é az ötszöröse. A többi párt 2-2 százalékponttal jobban áll most, viszont ha megnézzük, hogy mekkora volt a szakadék az ellenzék és a Fidesz között és mekkora most, azt látjuk, hogy a 2013-ban átlagosan 5 százalékponttal voltak közelebb a pártok a Fideszhez, mint 2017 októberében (rendre 29,4 és 34,4 százalék). Az első és a második helyezett közötti különbség is nőtt: míg a Fidesz 22 százalékponttal előzte meg a 2013-ban második MSZP-t, a mostani második Jobbik hátránya a Fideszhez képest már 29 százalékpont. Az ellenzéken túl pedig érdemes azt is leszögezni, hogy 2013-ban a támogatottságuk mellett a kormányváltó hangulat is erősebb volt: az Ipsos akkori mérése szerint a választók 52 százaléka akart kormányváltást, míg ez az arány a legfrissebb fölmérések szerint ma csupán 43.

Botka el

Persze ezek a számok a következő fél évben még alakulhatnak – viszont a folyamatok kedvezőtlenebb irányba mennek, mint mentek 2013-ban. Hogy csak egy elemet említsek, a föntebb idézett vélemények szerint az egyik legfontosabb lehetőség abban áll, hogy a választók fogják látni az egyértelmű kihívót. Ez így volt legkésőbb 2014 elején: a baloldal egységesült Mesterházy Attila mögött, közös támogatottságuk pedig rendre 20 százalék fölött volt, egyértelmű kihívóvá téve őket a Jobbik előtt (még inkább, mint az MSZP önállóan volt korábban). Most azonban úgy tűnik, hogy Botka László távozása után a baloldal nem fog előjönni egy miniszterelnök-jelölttel, és nagy kérdés, hogy Vona Gábor képes lesz-e elfogadtatni az alapvetően bal-jobb fölosztottságban gondolkodó magyar társadalommal magát, mint a Fidesz jobboldali kihívója. A pártok közti versenyben, az egyéni jelöltek szintjén sem tisztább a képlet, sőt mindenképp homályosabb, mint 2014-ben volt – és az a fönt idézett adatok mellett is csúfos vereséghez vezetett, illetve a Fidesz kétharmados győzelméhez.

Az esélyek ellenére a baloldali ellenzék pártjai jelenleg is olyan stratégiát folytatnak, ami egy téttel bíró választás kampányához illik. Hogy ez milyen pazarláshoz vezet, az különösen a kommunikáció terén figyelhető meg. Az összefogás-diskurzus, mely a korábbi baloldali kísérletek leamortizálódását is okozta, továbbra is él, amikor például Gyurcsány Ferenc az LMP-t támadja nyerhető körzetek kockáztatásáért, vagy amikor Fekete-Győr Andrást támadják azért, mert a Momentum színeiben egyedül indul az V. kerületben ahelyett, hogy összefogna. Bár történtek kísérletek más, megosztó kérdések bedobására s egyszersmind a kommunikációs lehetőségek programszerű üzenetek terjesztésére való használatára, továbbra is az összefogás foglalja le az ellenzéki kommunikáció komoly hányadát – ugyanis sokan továbbra is az összefogást tartják a jövő évi győzelem zálogának. Az ellenzéki pártok és a baloldali-liberális értelmiség pedig srófolják föl a ’18-as választás tétjét, tovább tolva az ellenzéket egy reménytelen stratégiába és a választások után egy egyre nagyobb csalódásba.

Mi lenne hát a teendő?

Mit tehetne az ellenzék, ha számolna a realitásokkal? Alapvetően két dolgot tud ilyenkor tenni. Az első az identitásépítés. Ahelyett, hogy a stratégiájukat és a különösen a kommunikációjukat az összefogásra fűznék föl, az egyes pártoknak pont a saját arculatuk minél határozottabb megerősítését megcélozniuk – határozottan megkülönböztetve magukat nemcsak a kormánytól, hanem a többi ellenzéki párttól is. A másik teendő pedig a bázisépítés: az pártinfrastruktúra fejlesztése, az aktivisták toborzása, illetve általában a passzív választók személyes bevonzása a politikába. Egy téttel bíró választásra való rövid távú koncentrálás helyett ez az erőforrások egy hosszabb távú projektbe való befektetését jelentik, viszont éppen ez az, ami az ellenzék hosszabb távú sikeréhez: a bizonytalanok megszólításához és az építendő identitásuk országos elterjesztéséhez szükséges.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.